Anyagok és technika

A legkorábbi vésett kövek már Krisztus előtt körülbelül 3000-től készültek a Közel-Keleten és a Földközi tengeri területek keleti részén.
Hogy hogyan készültek, az a mai napig egy nem teljesen megoldott kérdés. A kövek legmodernebb technikai segédeszközökkel történő alapos kutatása azonban ad némi útmutatást.
Egyiptomi falfestmény mely az íjasfúró használatát mutatja meg.
Egyiptomi falfestmény mely az íjasfúró használatát mutatja meg.

A modern és primitív drágakővéső módszerek ismerete által párhuzamokat vonhatunk az antik kövek megmunkálásával kapcsolatban.
Irodalmi források szintén nagy szerepet játszanak a kővéső technika kutatásában. Theophrastus és Plinius is írtak a kövekről és megmunkálásukról az ókorban. A 18. században többek között Lorenz Natter és Pierre Jean Mariette írtak egy értekezést a kővésőtechnikáról.

A különböző kutatási módszerekből és információforrásokból származó adatokkal megpróbálunk képet alkotni az ókor drágakővéső technikájáról.
Egy vízszintes íjasfúró rajza, melyet egy római kővéső síroszlopán találtak.
Egy vízszintes íjasfúró rajza, melyet egy római kővéső síroszlopán találtak.

Azon kőfajták kiválasztása, melyeket a véséshez használtak, kezdetben szorosan összefüggött a drágakővésnök gyakorlottágával és eszközeivel. Mivel azok az anyagok, amelyekből a szerszámok készültek - mint pl. fa, kő és bronz - elég puhák voltak, főleg a kissé puhább kőfajtákat használták a megmunkáláshoz, mint pl. a szerpentint és a szteatitot.
Az ábra kőre történő felvitelének legegyszerűbb módja a kőszilánkkal vagy burijn-nel történő vésés volt. Az ábra vonalai a kő felületébe lettek karcolva. Ennek a karc-technikának a hátránya viszont az volt, hogy a vonalak merev és sarkos karakterűek lettek.
A drágakővésnök szerszámai. Natter, Traité
A drágakővésnök szerszámai. Natter, Traité
Lágy és kerek formákat könnyebben tudtak felvinni egy bizonyos fajta fúró segítségével. A fúró egy tengelyből állt, melyet egyfajta íjjal hajtottak. A körben forgó tengelyre különböző segéddarabokat erősíthettek, többek közt egy üreges fúrófejet és egy csiszolókorongot. Ez a csiszolókorong, melyet egy kis körfűrészhez hasonlíthatunk, valamilyen csiszolószer, mint pl. a homok nélkülözhetetlen segítségével barázdákat vájt a kőbe.
A korong használata a Krisztus előtti 3. és 2. évezredben Mezopotámia, Egyiptom, Kréta és Mükéné vésnökei körében volt ismert.
 Krisztus előtt 1100 körül idegen népcsoportok törtek be a görög területre és így a Minói / Mükénéi kultúra elpusztult. Ezzel együtt a kővésnökség technikai ismerete is legnagyobbrészt elveszett.
A legkorábbi görög kövek a Krisztus előtti 10. és 9. századból származnak és az ezeken lévő ábra ismét egy burijn-nel van vésve. A Közel-keleten a csiszolókorong használatának folytonosságát fenntartották.
A görög gyarmatosítás idején a keleti befolyás a görög kulturális mintát illetően egyre nőtt. Mivel a Földközi tengeri területen nagyon erős volt a kereskedelem, így a Föníciaiak által két újítás került be a görög drágakővésnök művészetbe: az egyiptomi szkarabeuszforma és az újra bevezetett fúrótechnika. A drágakővéső művészet, amely így Görögországban kialakult, a rómaiak által éreztette a hatását az egész európai kővésnökség fejlődésére egészen a 20.századig.

A zöld jáspisból készült szkarabeuszok a krisztus előtti 6. században nagyon közkedveltek voltak, és a görög művészek akkoriban a föníciaiaktól tanulták meg, hogyan kell a fúrótechnika segítségével ezt az elég kemény kőfajtát megmunkálni. Miután ezt a technikát görögök megtanulták, már használni tudták más kemény kőfajták megmunkálására is.
A rendelkezésükre álló kőfajtákból a legtöbbet használt kő volt a karneol, kalcedon, Szárd-ónix, achát és a hegyikristály.

A Krisztus előtti 6. század vége felé Görögország már magasan fejlett kővéső technikával rendelkezett. A szerszám egy körben forgó tengelyből állt, melyet egy íj vagy egyfajta fazekaskorong hajtott. A tengelyre különböző kis fúrókat és csiszolókorongokat lehetett erősíteni. Minden kis fúrónak saját 'aláírása' volt a fej formájától függően. Így például hengereket használtak nagyobb felületek kivésésére, keskeny csiszolókorongokat pedig kisebb részletek - például haj - ábrázolásához. A gömbfejű fúrócskák a részletek befejezéséről gondoskodtak; mint például az orr csúcsa.
A megmunkálandó követ csiszolópor és olaj keverékével fedték be. A csiszolópor gyakran őrölt korundból állt. Ez egy nagyon kemény kőfajta mellyel majdnem minden egyéb kőfajtát meg lehetett munkálni. A csiszolólópor arra szolgált, hogy áthidalja a fúró viszonylagos puhasága és a megmunkálandó anyag viszonylagos keménysége közti különbséget. Ezáltal vésték bele az ábrát a kőbe.

Itt valószínűleg a fúró volt rögzítve, és a követ mozgatták a fúró vége mentén. De olyan ábrázolások is ismertek, ahol a fúrót mozgatták és a kő volt rögzítve. A rögzített fúró elvét egészen a mai időkig használták. Tulajdonképpen az évszázadok során kevés változás ment végbe a kővésnök szerszámain. Csak a fúró meghajtása változott.
Először íjjal hajtották, a 16. században lábbal, mint például a taposóvarrógépet, a 19. századtól, pedig géppel.

A vésett kövekkel kapcsolatos értekezések fontos segítséget nyújthatnak a kővéső technika tanulmányozásában. A legértékesebb könyvek egyike a 18. századi író és kővésnök Lorenz Natter munkája. Címe: 'Traité de la méthode antique de graver en pierres fines comparée avec la méthode moderne' (1754) . Ebben a könyvben Natter részletesen leírja milyen szerszámok voltak a drágakővésésben használatosak. Ezután leírást ad intagliók készítésének munkamódszeréről.
Az ábra tervét először papíron dolgozták ki, és minden szemszögből ábrázolták (lásd a képeken) Ezután kezdődött el a háromdimenziós kidolgozás. A nagy formákat egy durva fúróval vésték. Ezután pedig kisebb fúrókkal a finomabb részletek következtek.
Serapis-fej munkaterve és a végső eredmény Nattertól.
Serapis-fej munkaterve Nattertól.
Serapis-fej. Tervek alapján a végső eredmény Nattertól.
Serapis-fej. Tervek alapján a végső eredmény Nattertól.

Azt a részt, amelynek a lenyomaton a legkiemelkedőbbnek kellett lennie, a kövön a legmélyebbre kellett vésni.
Egy jó példa erre a képen látható Serapis orra vége, mely különösen mélyen van vésve.

A kámeák készítésének technikája - melyeket a Krisztus előtti 4. század végétől kezdve készítettek - nem különbözik túl sokban az Intagliók készítésétől. Ugyanazokat az eszközöket és munkamódszereket alkalmazták. Ugyanakkor az Intagliók tulajdonképpen az ábra kőből való eltávolításának, a kámeák pedig az ábra meghagyásának eredményei.

Az évszázadok során, hála a felfedezőutaknak (a Reneszánsz során és később) és az ezekből adódó kereskedelmi kapcsolatoknak, sok új kőfajta került Európába az addig már az ókor óta ismert kőfajtákon kívül.
Miután nem voltak már technikai akadályok, az intagliók és kámeák készítésénél a kövek kiválasztása szinte teljesen korlátok nélkülivé vált.
Ezután a kő kiválasztását már csak a divat, a beszerezhetőség, a mágikus jelentés, vagy az anyagiak határozták meg. Csak a legkeményebb drágakövek, például a rubin és a gyémánt megmunkálása okozott nehézséget, mely a géppel hajtott fúró bevezetésével ugyanilyen gyorsan meg is oldódott. (szerkesztői megjegyzés: ezzel együtt most is nagyon időigényesnek számít az ilyen kemény kövek vésése)

 

Copyright(C ) 2007, Minden jog fentartva! Drágakővésnök.hu