A drágakővésnökség története
 
Használat és formák


Egy vésett drágakő formáját leginkább a rendeltetése határozza meg.
A kő  funkciójától függ, hogy az kisebb vagy nagyobb, intaglió vagy kámea, illetve hogy sima vagy megmunkált lesz.

Egy pecsétkő lenyomata, melyen egy hátratámaszkodó férfi van ábrázolva.
Egy pecsétkő lenyomata, melyen egy hátratámaszkodó férfi van ábrázolva.

Itt három alapvető funkciót különböztethetünk meg, melyek azonban egymással kombinálhatóak is:
- pecsételő
- díszítő
- mágikus

 A vésett kő eredeti rendeltetése a pecsételés, hitelesítés. A pecsétkő ezt a rendeltetését a Krisztus előtti 4. évezredtől egészen a 20. századig megőrizte.

 

Mars lándzsával. Kalcedon. A kövön Mars a lándzsát a bal kezében tartja.
Mars lándzsával. Kalcedon. A kövön Mars a lándzsát a bal kezében tartja.

A követ egy puha anyagba nyomták, mint például egy darab agyag, amelyet azután egy kötél végére erősítettek és például tárolóedényeket lehetett leplombálni. Mivel az ábra itt a kő felszín alatti részébe volt vésve, a pecsételésnél az agyagban az ábra domborműként jött elő. A pecsételésnél a kő lenyomata a végső eredmény, tehát maga a dombormű itt a legfontosabb. Ezzel tehát a vésnöknek az ábra felvitelénél számolnia kellett. Mivel a lenyomat az ábra tükörképét mutatja, ezért a kőre a 'helytelen' ábra kerül fel, hogy a lenyomat ábrája 'helyes' legyen.
Ez jól illusztrálható egy katona ábrájával. Mivel egy harcos legtöbbször a jobb kezében tartja a lándzsát, ezért a kövön lévő ábrán a lándzsát a bal kezében láthatjuk, hogy az a lenyomatnál a jobb kezében jelenjen meg.A tulajdonosok neve vagy kezdőbetűi gyakran szintén tükrözve vannak a kőbe vésve, hogy a lenyomaton olvashatóan jelenjenek meg.

 

Mars lándzsával. Kalcedon lenyomata. A lenyomaton pedig a jobb kezében tartja a lándzsát.
Mars lándzsával. Kalcedon lenyomata. A lenyomaton pedig a jobb kezében tartja a lándzsát.


A kövön lévő ábra arra szolgált, hogy a kő lenyomatával megjelölt tárgyak tulajdonosát azonosítsa. Egy logikus következő lépés a pecsétkő garanciaként illetve valódiság bizonyításaként történő felhasználása. Példa lehet ilyesmire egy szerződés vagy levél hitelesítése vagy a kereskedelmi márkajelzés.

Mezopotámia területén a leggyakrabban előforduló forma a henger alak volt. Az ábrát itt körben vitték fel a henger alakú kőre, majd egy puha anyagon végiggörgették és így az egész ábra szalagként futott végig az anyagon.
A Minói / Mükénéi drágakővésnök művészet köveinek nagy része mandulaformájú, lencseformájú vagy téglalap alakú volt.
Egyiptomban a leggyakrabban használt forma a szkarabeuszforma volt: ovális lapos alsó résszel és gömbölyded felső résszel mely egy szkarabeuszt formázott.
A pecsételésre használt köveket a babilóniai, Minói és Mükénéi periódusban (és később is) gyakran átfúrták, hogy egy madzagra fűzve csuklón vagy nyakban lehessen hordani.

A Krisztus előtti VI. század során főleg Görögországban és Etrurie-ban szélesen elterjedt az a szokás, hogy a követ úgy tették a gyűrűbe hogy az forgatható legyen. Így használat után a kő értékes, ábrával ellátott felét ismét befelé, az ujj felé lehetett forgatni és a megmunkálatlan fele került kívülre.
Habár viszonylag sok ismert kő maradt fent a klasszikus ókorból, mégis a kövek értékének és kidolgozásuknak köszönhetően úgy gondoljuk, hogy legtöbbjük meglehetősen nagy értéket képviselt. Ezért főleg a görög időszakban a vésett kövek hordása csak a gazdagabb felső rétegnek járt, akik értékes ékszereikkel gondosan bántak.

A Krisztus előtti VI. és V. században a legközkedveltebb forma a skarabeuszforma volt: ovális, lapos alsó résszel, sima, gömbölyű felső résszel.
A Krisztus előtti V. századtól kezdve a köveket már gyűrűkbe erősítették; dekoratív karakterük egyre nagyobb hangsúlyt kapott.
Ez legfőképp a Hellenizmusban volt jellemző: a Krisztus előtti IV. század végétől egészen Nagy Sándor hódításai utáni időszakig.
A kövek egyre nagyobbak lettek. A Krisztus előtti IV. század fontos pillanata volt a kámea-technika 'feltalálása', ahol az ábra a kövön domborműként jelenik meg.
Ezáltal az így megmunkált kő pecsételésre alkalmatlan. Ezeket a századokon át pusztán dekoratív céllal használták.
A kisebbeket ékszerként hordták, a nagyobb kámeákat pedig dísztárgyként helyezték el, például falakon.
A vésett kövekkel ellátott gyűrűk hordása a hellenizmusban és a római korban nagy divattá vált, ami által a köveknek és formáknak sok változata jelent meg.
A római császári időkben (I. sz. I.-IV. század) a kövek elég kicsik és laposak voltak, és egyfajta tömeggyártásban készítették őket sokféle anyagból és formában.
Mivel a gyűrűk formáját a divat határozta meg, a gyűrűkbe kerülő kövek formája is változott.

Ezek a formaváltozások, melyek a nem antik korszakban is folytatódtak, jó tájékozódási pontot adnak a kövek korának esetleges meghatározásához.
Az Intaglió fő rendeltetése a Nyugat-Római birodalom bukása utáni időszakban (I. sz.476-tól) is a pecsételés maradt.
A Karolingi reneszánsztól (kb. i.sz. 800 után) kezdve azonban számtalan antik követ használtak ereklyeládák, könyvkötés, misekelyhek és hasonlók díszítéséül.
Mivel a kövön lévő ábra 'pogány' volt, ezért ez általában inkább maga a kő, mint az ábra miatt történt.

Antik kámeákat a középkorban is használtak dekorációként különféle császári dísztárgyakon.
Mivel a kámeák fény/sötétség kontrasztjuk és általában a nagyságuk miatt is feltűnőbbek voltak, mint az intagliók, az ábrájukhoz kellett egy magyarázatot is adni. Ily módon a 'pogány' ábrák keresztény értelmezést kaptak. Érdekes módon épp emiatt menekült meg sok antik anyag a megsemmisítéstől.

A Reneszánsz idején a klasszikus művészet iránti érdeklődés virágzott és ez alatt a vésett kövek készítése is újraéledt. Főleg a kámeák iránt volt nagy az érdeklődés, melyeket mindenféle formában és nagyságban készítettek. Hangsúlyt vehetünk észre a széles ovális formák fekvő, illetve álló használatában. A kámeákat főleg a kisebb bútorok, például ládikók és szekrénykék díszítéséül használták. Ékszerként is használatosak voltak gyűrűkbe és láncokba téve. Az intagliók és kámeák ékszerként és díszáruként való használata a XVII. és XVIII. században is folytatódott.
A XIX. században ismét inkább az ékszerművészet az, amely felhasználja a vésett köveket, főleg a kámeákat. Függetlenül attól, hogy a kámeákat és intagliókat az ókorban készítették-e vagy egy későbbi időszakban, mindig erősen emlékeztettek a klasszikus ókorra.
Ez a technikából és az ábrák legtöbbjéből adódott. Ezért a vésett drágakövek használata - dekoratív vagy pecsételő mivoltuktól függetlenül - még egy másik nézőpontot is tükrözött; a klasszikus ókorhoz való vonzalmat is kielégítette, legyen az tudományos vagy romantikus eredetű.
A romantikus vonzalom egyik csúcspontja volt, amikor a XVIII. század végén az ékszerdivatban kitört egy valódi kámea- láz. A ruházat, melyet szintén a Görög ókor inspirált, gyönyörűen kiegészült brossokkal, láncokkal, gyűrűkkel, övekkel, fülbevalókkal és diadémokkal, amelyekhez kámeákat dolgoztak fel.

A vésett kövek pecsételő és díszítő funkciója mellett mágikus rendeltetésük is mindig szerepet játszott. Bizonyos kőfajtáknak már a legkorábbi időktől kezdve gyógyító, illetve bajt elhárító erőket tulajdonítottak; például a kő színe, rétegződése vagy egy általunk nehezen feltárható hagyományból eredően.

Hölgy kámea ékszerekkel. Egy metszet részlete egy francia divatfolyóiratból.(1813)
Hölgy kámea ékszerekkel. Egy metszet részlete egy francia divatfolyóiratból.(1813)


Pliniusz például elmondja, hogy egy ametiszt a viselőjét megvédi a részegségtől.
Marbodusz 'Liber Lapidum'-ában a XII. században 60 kőfajtának írja le a gyógyító hatását. Effajta értekezések a történelem során rendszeresen jelentek meg. Amennyiben a kőnek nem volt saját mágikus hatása, még mindig lehetett azt amulettként hordani a rajta lévő ábra miatt. Egy Hórusz szeme ábrázolás például elűzte a gonoszt, Fortuna nevének ábrája pedig szerencsét hozott. Ez az ábra főleg a római katonák által volt közkedvelt. Gonoszűző mondókákat is véstek a kövekbe, abban a reményben, hogy ezzel megvédik a viselőjét. Amennyiben egy már önmagában is mágikus erőkkel rendelkező kőre 'megerősítő' ábra volt vésve, akkor az egy különlegesen erős amulettnek számított.
Irodalmi tanúbizonyságokból kitűnik, hogy a vésett köveknek tulajdonított mágikus karaktert nem szabad elhanyagolni.
Emellett a vésett köveknek ez az aspektusa nehezen megfejthető és a XX. századra a kövek vagy az ábrák bűvereje gyakran feledésbe merült.

 

Copyright(C ) 2007, Minden jog fentartva! Drágakővésnök.hu